Világíts

Emlékezz, hogy a fényt azért kaptad, hogy világíts vele

Évek óta húzott magába a mély, erőm elcsordogált, engedtem ennek az illúziónak, túlzottan ragaszkodtam ehhez az érzéshez, hiszen ez volt az ismerős, ez adta a biztonságot, azt gondoltam csak így lehet. Szerettem mélyen lenni, a nyúl üregében, ott ahol senki nem talált meg, nem ismert fel. Őrizgettem fényem, a bennem ragyogó igazgyöngyben. Ott a mélyben, időnként elővettem, megdörzsöltem, felfényesítettem, s ilyenkor az üregen át, a fák gyökerein és törzsén keresztül felcikázott az égbe a gyöngyöm ragyogása, Isten kacsintott rám, s ontotta felém fehér fényét, de ott a nyúl üregében oly keveset láttam, érzékeltem ebből, alig szűrődött be ebből bármi is.

Azt hittem magamra hagyott…., s fogyott az erőm.

Egyszercsak a nyúl előkapott egy órát, s erőteljesen hadonászott:

Tik-tak tik-tak
Lejár az időd
Minek a fényed, ha nem világítod meg vele a sötétet?
Minek a ragyogás, ha azt nem láthatja senki?
Minek a magány, ha a megosztásra vágysz?
Minek az ajtó, ha nem tárod ki, tudván, hogy a kulcs nálad van?
Minek az isteni feladat, ha magadnak őrzöd kételyeid miatt?
Minek a létezés, ha nem áramolsz?
Minek az igazgyöngy, ha elfeleded azt, aki beléd helyezte?
Minek a tudás, ha nincs hozzá hit?
Minek a szeretet, ha nem ölelsz?

Folytathatnám, mondta a nyúl, de tudta, hogy minden egyes szava mélyre hatolt a Tündérben. Látta, hogy régi láncok szakadtak le a tündérről, s megértette, hogy minden köteléket és lakatot ő őrzött magán, mert ezt ismerte. Most pedig meglátta a nyúl segedelmével, hogy ezekre már nincs szüksége, választhat mást, a könnyedséget, a szabadságot, a ragyogást, a végtelen ölelést, a fényt, az áramlást, s ahogy szívében melegséget érzett, minden zár kinyílt, el kezdett lebegni, áramlott a fénnyel, a szellő emelte és vitte ki a fénybe, a szabadba, az ismeretlenbe, ami mégis megnyitotta eredeti emlékezetét. A telihold fényében megérezte Istenanya ölelését, a fák suttogásában Földanya megtartó erejét. Meglátta barátait, a bölcs bagolyt, ki szárnyával a repülésre és a szabadságra emlékeztette.

S ott volt vele a Nyúl úr is, óráját mutatva felé, hogy ne feledje: Most van most. Most van itt a minden. Most van a múlt és a jövő. A pillanat maga az Isten. A Minden. S a mostban ott van ő is. Így érezheti meg, hogy minden, s mindenki Egy.

Ekkor lett mozdulatlan mozgás, s mozgásban a mozdulatlanság, a lebegő áramlásban minden összeért mindennel, egyetlen fényhálóvá szövődött minden fa, fűszál, holdfény, hajszál, DNS, sejt, minden mi élŐ egy pillanatban összeÉRŐ lett, az Egy-s-ég-ben.
A tündér ekkor ezt suttogta:

Légies könnyedségre leltem, idővonalam megértettem, a hit által meggyógyultam, az illúziót elengedtem, kiléptem az ismeretlenbe, s most a tengelyemben állok, a fehér fény átölel. Érzem, látom és tudom, hogy Isten egyik elgurított igazgyöngye én vagyok, mely most hazatalált. Szívem megnyílt, itt és most az idő kapuja elporladt, a tér semmivé vált, s a Mindenség megérkezett hozzám, a szívembe. Itthon vagyok. Én, én vagyok. Vagyok, aki Vagyok. A mindenséggel egy vagyok.’

Végtelen szeretettel tolmácsolta
Szilvia Sándor
Egységre Hangoló Test-Lélek-Szellem Központ

Egyéni lélektérképet itt rendelhetsz