Egy páros Lélektérkép született, mely szívembe mesét hozott, színes-illatos keleti varázslat éledt mikor megnéztem a közös fotójukat. A mese elindult, melynek csodás képei fejemből a vászonra penderültek.
Egy lány nézett rám a sivatagi homokbuckákból, arcát eltakarta egy ezüstösen csillámló fátyol, ő volt a Hold leánya. Szeme jobban ragyogott ezernyi kincsnél, mégis szomorúságot árasztott. Várt, évezredek óta várt valakit, valamit, nem tudta, hogy mi váratja ennyire. Csak azt tudta, hogy eljön a pillanat, mikor Isten elhozza számára a megnyugvást. Tudta és hitte, akkor is mikor rablók támadták, s kincseit fosztogatták. Érezte, hogy egyszer teljes pompájában ragyoghat újra, nem érezve a magányt, s a várakozást.
A várakozás nem telt haszontalanul, hisz a mindennapok fájó csendje, vagy az épp felkavaró sivatagi homok csiszolta szépségét, s lelkének gyémántjait. Minden nap egyre fényesebb és csillogóbb lett s beragyogta a sivatag egyhangú dűnéit.
Eközben a Nap fia, élte a tettektől zsúfolt életét. Megvívott számtalan harcot, megnyert és elveszített megannyi csatát. Az arcán levő ragyogás kezdett megfakulni, mert úgy érezte értelmetlen harcokban vesz részt. Voltak akik meghaltak mellette, voltak akik ellene fordultak, voltak akik magára hagyták a legnehezebb pillanatokban. Legnagyobb kihívás az volt számára, hogy a mindent bevilágító fénysugarai megmutatták az igazságot. Egyre jobban átlátta az embereket, a helyzeteket, a mosolyok mögötti ármányokat, s szomorúva lett attól amit látott.
Járta a sivatagot, cirógatta fényével a tájat, s kereste az igazat, a fénylőt, s azt, ami örömmel tölthette volna el. Megtanult egyedül lenni, oly sok magány után már egyre értékesebbnek látta az egyedül töltött időt, a hosszú sétákat, a sok átérlelt gondolatot, tudta, hogy mind ő érte van. Férfivé érett, s mikor már azt hitte, hogy csak a lemenő Nap fényét áraszthatja, megpillantotta a Hold lányát a dűnék között. Sosem látott még ilyen gyönyörűt, s mégis bátran megcirógatta feléledt fényével a lányt, de a lány bezárta magát. Csak a szemeivel fordult a férfi felé, s tekintetük találkozott.
A tér és az idő megszűnt, az Isten végtelen oázisában találták magukat.
Szív a szívvel találkozott, s a Hold lánya szemével visszatükrözte a Nap fiának igaz fényét. Együtt beragyogták a tájat, életre kelt minden, az oázis kincsei megnyíltak számukra, madarak reppentek szabadon az égen, mely ezernyi színben pompázott. Megkezdték szívükkel az otthonuk teremtését, s elképesztő, varázslatos birodalmat hoztak létre a szeretet által, melyet élettel töltöttek meg, s megnyitották a kapukat azoknak, kiket fényükkel gyógyítani tudtak. Aki képes a szívét megnyitni, beléphet világukba, s megérezheti különleges megtartó erejét a Napnak és a Holdnak.
S egy korábbi Forrás üzenetet adok még útravalónak számotokra:
Nap és Hold tánca
Szer-elemmel teljességben
Mikor képesek vagyunk átszeretni önmagunkat, minden részünket, akkor ragyogóvá és örömtelivé válunk. S csak ebben a belső békében és valódi teljességben tudjuk megtalálni igaz társunkat. Felemelő, amikor 2 teljes ember találkozik, saját gyökerekkel, értékekkel, s a kapcsolódás már nem hiányból fakad, semmit nem akar pótolni, s nem a másik felünket, hanem egy teljes értékű embert keresünk és találunk, hisz magunk is azzá váltunk.
Legyen célod elérni ezt az állapotot, mikor már nem fél-ember vagy és a másik félért kiált a lelked, hanem a teljesség van benned akkor is, mikor épp egyedül vagy. Légy kész arra, hogy találkozhass a társaddal, akivel egy úton járhattok, egymás mellett, egymást támogatva, egymás fényét felerősítve, együtt ragyogva élhetitek meg az Isteni Szerelmet. Nyisd meg hozzá szíved, tedd le félelmeid, itasd át szer-elemmel lényed, hisz ki magát isteni szer-elemmel szereti és becsüli, azt tudja más is ugyanígy szeretni. Fogadd be és éld meg az örömteli lét minden pillanatát, mely a szerelemmel lehet igazán teljes.
Járjátok el a Nap és a Hold táncát.
A Nap és a Hold együtt jár az égen,
Táncukat lejtik nap-nap után szépen,
Teljességüket élik önmagukban,
Boldogság fürödni fényudvarukban.
A Hold arcát a Nap felé fordítja,
Aranyló fénynyalábait befogadja,
Ezüstfénye a napot visszatükrözi,
A szerelmet szívében üdvözli.
Mindkettő tökéletes a maga nemében,
De fényük erősebb a szerelem hevében,
Így mutatva utat a halandóknak,
Minden földi nőnek és férfiúnak,
Kik megélhetik így az igaz szerelmet,
Fényük ébreszti elveszett reményüket.
S szerelemmel szól a Hold fényében a nő,
Kit a férfi, a Nap erejével tölt:
Légy Te a Napom, hogy a Holdad lehessek,
Örök fényedben fürödhessek,
Tudom szíved a szívemhez vágyódik,
Szád az ízemre szomjazik,
Sejtszinten magadba szippantottál,
Szerelmeddel megváltottál.
Elfeledett részeink feléledtek,
Egymásban teljessé lettek,
Tér és idő kitágult,
Szívünk kitárult.
Bárhol is vagyunk, lelkünk összeér,
Tudjuk, hogy ez mennyit ér,
Érezve egymás rezdülését,
Megéljük szívünk ébredését.
Mindent felülíró érzelem,
Egymást feltáró képzelet,
Égi oltalom alatt álló kapcsolódás,
Szeretettel teljes érzéki vágyódás.
Küzdhetünk mi ellene,
Nincs ennek itt értelme,
A csillagokban megírt találkozás,
Mindig egy igazi áldás.
Elkerülhetetlen a változás,
Erős az isteni látomás,
Megéljük minden pillanatát,
Isten adta ajándékát.
Eljön az idő, mikor minden kitisztul,
Szívünk együtt az öröklétben kisimul,
A Nap és a Hold bennünk táncol már,
A Szer-elemmel szívünkben örök tangót jár.
Alkotta és írta:
Szilvia Sándor
Egységre Hangoló Baráti Kör Léleksegítő és Szívvel-látó
